A helyiek minden reggel látták, ahogy az idős férfi lesétál a mólóhoz, hűséges, bozontos kutyájával az oldalán. És minden délután, amikor a kis halászhajó visszatért a kikötőbe, a kutya már ott várta a stég legvégén. Vadul csóválta a farkát, felugrott a gazdájára, mancsait a mellkasára tette, és nagy, nyálas puszikkal halmozta el.
Az öreg ilyenkor csak nevetett, belenyúlt a vödrébe, és odadobta neki a nap első kifogott halát. Ez volt a kettőjük kis hagyománya.
Ez lett a kikötő legvidámabb pillanata.
Egészen addig a reggelig, amikor a férfi kifutott a tengerre, nem sokkal azelőtt, hogy egy generációk óta nem látott hatalmas vihar csapott le.
Másnapra az emberek többsége már azt mondta, hogy biztosan odaveszett.
De a kutya ezt egyszer sem hitte el.
Esőben és napsütésben, hidegben és forróságban minden nap ugyanarra a helyre sétált a móló végén, és türelmesen várt.
Voltak, akik bolondnak tartották. Mások szerint egyszerűen csak beleragadt a megszokásba, és a fájdalmában képtelen volt felfogni, hogy a gazdája már nem tér vissza.
A kutya már jóval azelőtt felpattant, hogy bárki más észrevette volna a hajót.
Ő tudta.
Mindvégig tudta.
A gazdája nem halt meg… csak egy kicsit tovább tartott, mire hazahozta a következő adag halat.