Miután szolgálati társát egy másik kapitányságra helyezték át, a nyugdíjazott K–9-es kutya teljesen megváltozott.
Visszahúzódó lett, egyre kevesebbet mozgott, majd nem sokkal később daganatos betegséget diagnosztizáltak nála.
Az állapota hónapról hónapra romlott.
Végül odáig jutott, hogy már szinte egyáltalán nem tudott felállni.
Mindenki úgy gondolta, a kórházi látogatás egy csendes, végső búcsú lesz.
Ám amikor egykori rendőrtársa belépett a szobába, letérdelt mellé, és megszólította, valami egészen különleges történt.
A kutya lassan felemelte a fejét.
Majd minden megmaradt erejét összeszedve elkezdett odakúszni ahhoz az emberhez, akivel éveken át együtt szolgált.
A szobában állók némán figyelték, ahogy a kutya végül a rendőr mellkasához bújik, és még egyszer utoljára átöleli őt.
A férfi ekkor könnyekben tört ki.
Később azt mondta, ez az utolsó ölelés többet jelentett számára, mint bármilyen kitüntetés, elismerés vagy köszönet, amit szolgálata során valaha kapott.
Mert a legnagyobb jutalom az volt, hogy a hűséges társa az utolsó erejével is őt kereste.