Nana, a medve úgy hunyt el, hogy azok vették körül, amiket a világon a legjobban szeretett.

A nemzeti park környékén élők hosszú éveken át jól ismerték Nanát.

Nem ő volt az a medve, amelyik feldöntötte a szemeteseket vagy a kempingekben keresett ennivalót. Mindig kerülte az embereket, soha nem okozott problémát, és a környék egyik legbékésebb fekete medvéjeként tartották számon.

Volt azonban egy különös szokása.

Ha egy kutya kint hagyta a plüssjátékát az udvaron, Nana csendben magával vitte. Ha egy kisgyerek a kempingben felejtette a kedvenc mackóját, az gyakran másnapra eltűnt.

Élelmet soha nem lopott.

Kárt sem tett semmiben.

Csak a játékokat vitte el.

Senki sem értette, miért.

Aztán egy nap Nana eltűnt.

Hetek teltek el anélkül, hogy bárki látta volna, és a helyiek attól tartottak, hogy az idős medve már nincs életben.

Néhány hónappal később egy túrázó egy eldugott barlangra bukkant egy sziklás domboldal alatt.

Amikor benézett, szívszorító látvány fogadta. Nana békésen feküdt, mintha csak aludna.

Körülötte pedig plüssmackók, teniszlabdák, sípolós kutyajátékok és megfakult plüssfigurák tucatjai hevertek – azok a játékok, amelyeket az elmúlt tizenöt év során csendben összegyűjtött.

A helyiek között régóta keringett egy történet.

Azt mesélték, hogy Nana még kölyökkorában elveszítette a testvéreit, és egyedül nőtt fel, soha nem voltak játszótársai.

Senki sem tudja, igaz volt-e.

De sokan úgy gondolják, hogy ezek a játékok jelentették számára azokat a társakat, akik soha nem adat­tak meg neki.

Élete végén nem a félelem vette körül.

Hanem azok a kis „barátok”, akiket hosszú éveken át magával vitt.

Talán nemcsak megöregedett.

Talán egész életében megőrzött magában egy apró darabot a gyermeki ártatlanságból.