A városon kívül, egy faluban az emberek felfigyeltek egy fehér, sovány kutyára, aki szomorúan kóborolt az úton minden egyes nap. Nem reagált az emberek közeledésére, még akkor sem, ha veszélyes volt a forgalom. Szemei tele voltak bánattal, mintha mindent elvesztett volna.
A helyiek szerint a kutya sokáig járkált arrafelé, pedig gyenge lábai már alig bírták megtartani soványka testét. A járókelők nem tudták levenni a szemüket a szomorú látványt nyújtó kutyáról, elkezdtek tűnődni azon, hogy vajon mit keres.
Kiderült, hogy nem kóbor kutya
Otthona a közelben van, gazdája pedig egy pár. A ház azonban csendes volt. Mivel a gazdái sokat dolgoztak és elfoglaltak voltak, napközben magára hagyták a kutyát, aki a Jindol névre hallgatott.
Elmesélték, hogy eleinte nem volt ennyire szomorú, boldogan élt és mindig a nagyi – a ház tulajdonosának édesanyja – mellett volt. Ám a nagyi meghalt 1 évvel korábban, azóta pedig mintha Jindolból is elszállt volna az élet. Nem tudta feldolgozni, hogy elvesztette szeretett gazdiját. A temetésen itt ült a földön és sírt.
Mindennap elment, mindegy, hogy milyen volt az időjárás. Minden olyan helyet felkeresett, ahova közös emlékek fűzték. De a gazdáját sehol sem találta. Minden utat végig járt ahol ő és gazdája egykor sétáltak. Mindenütt kereste őt, hiányát nem tudta elfogadni. Az idő múlt, lassan már 2 éve rótta az utcákat, az állapota pedig egyre romlott.
Az állatorvos szerint már nehéz kezelni, mert végelgyengülése van. Idős kora miatt még nehezebb volt, de hittek benne, hogy a szeretet megteszi a maga hatását és apró lépésenként talán javul majd az állapota. A szűk hely a házba szintén nem tett jót neki, még frusztráltabbá tette őt.
A gazdái aztán elkezdtek vele mindennap sétálni, ahogyan azt a nagymama is tette. Többé nem kellett egyedül járnia az utcákat. Reméljük, visszatér belé az életkedv és a szomorúság helyét a nyugalom veszi majd át hátralévő életében.