Néhány kutyának szüksége van személyes térre, néhány órára, ahol megszakítás nélkül ehetnek, szaglászhatnak vagy aludhatnak, de Stanley nem tartozik ezek közé a kutyák közé.
Másfél évvel ezelőtt Sam Clarence örökbe fogadta Stanley-t az új-zélandi Christchurchben, egy bully fajtamentőtől, és azóta végignézte, ahogy a megrémült kóborkutya szelíd, bújós kutyává változott.
Manapság Stanley nem hajlandó elengedni gazdája kezét, ami távolról sem kényelmes, amikor épp úton vannak.
Clarence akkor találkozott először Stanley-vel, amikor a közeli menhelyen jelentkezett kutyasétáltatónak. Két 6 hónapos kiskutyát találtak egy elhagyatott telken az anyjukkal együtt és Clarence-t megkeresték, hogy néhány hétig vigyázzon az egyik kutyára.
De amint Clarence ránézett meglátott egy Stanleyről készült képet, azt érezte, hogy a kutya “neveletlen kudarc” lesz.
Stanley számára ez messze volt a szerelemtől első látásra.
“Megrémült, amikor hazaértünk, és egy órába telt, mire lassan kiszállt az autóból” – mondta Clarence. “Miután kiszállt, nagyot fürdettem, ennivalót és kényelmes ágyat adtam neki a kandalló előtt.”
Ahogy Stanley hozzászokott a benti élethez, és egy tálból evett és ivott, új gazdijához kötődni kezdett. “Kiskutyaként velem aludt az ágyon – mondta Clarence. – A hátam mögött feküdt, és legalább egy mancsa mindig a hátamhoz ért.”
Stanley megöregedett és bölcsebb lett, de soha nem veszítette el azt az igényét, hogy közel legyen a gazdáihoz.
“Ha én vezetek, akkor is hozzá kell érnem, különben rám fogja kényszeríteni” – magyarázta Clarence. “Ha tévét nézünk, ugyanez a helyzet. Addig repülnek rám a mancsok, amíg meg nem érintem. Ez az ő különlegessége. Ha nem vagyok a közelben, a lakótársammal is ezt teszi.”
Manapság szeretnek a szabadban kalandozni Új-Zélandon, és amint Stanley meglát egy tengerpartot, folyót vagy tavat, azonnal beugrik.
Clarence elképzelni sem tudott volna ennél jobb útitársat – még akkor is, ha ez extra kemény munkát jelent, hogy az úton tartsa a tekintetét.